vissza a honlapra 

1.     Akik nem tudnak felnőni   

Hányszor fordul elő valamennyiünkkel — meglett felnőtt emberként is —, hogy nem éppen felnőtt módon viselkedünk, nem vagyunk “arányosak” a helyzettel, a feladatokkal, nem vállalunk felelősséget tetteinkért, vagy éppen elmenekülünk a cselekvéstől. Mert olykor nemigen tudjuk, hogy most éppen milyen minőségben vagyunk jelen a helyzetben. Máskor pedig, mint egy kamasz, ingadozunk aközött, hogy jól tudjuk, mit is kell tenni "túl jól", hirtelen, hevesen és meggondolatlanul — és aközött, hogy tétován várunk valaki támogatására. “Belső színházunkban” olykor megjelenítünk egy számunkra fontos személyt, segítségül hívunk egy úgynevezett szignifikáns másikat, aki mintául szolgálhat, hogyan is kellene, vagy lehetne viselkedni az adott helyzetben. Amennyiben tudatosak vagyunk e bizonytalanságról, ez szolgálhatja fejlődésünket, mert mond valamit rólunk és a helyzetről.

Klinikai pszichológusként, sokszor találkozom olyan (egészséges, de személyiségzavarral bíró) fiatal és középkorú felnőttekkel is, akik folyamatosan a fent leírt állapotban léteznek. Pszichoterápiás segítségért folyamodnak, különféle panaszokkal, tünetekkel, sokszor meghatározatlan elégtelenségérzésekkel küszködve. Nem tüneteik és panaszaik teszik őket jól körülhatárolható csoporttá, hanem egy olyan jelenség, mely közös bennük: nem tudnak felnőni. Ez alatt a felnőttség elérésének, mint az életkornak megfelelő fejlődéslélektani szakasz kiteljesedésének gátlását, és a serdülőkorban való megrekedést értem.

2.     A Péter Pán szindróma

A jelenség vizsgálatában induljunk ki a Péter Pán meséből. Mint tudjuk, a mesék mondák, legendák Jung vagy Bettelheim kifejezésével archetipikus, illetve — Eric Berne fogalmaival — sorskönyvi mintákat tartalmaznak. Péter Pán meséje, annak az embernek a története, aki nem nőtt fel. Az "örök gyermek" vagy a "Péter Pán szindróma", a gyermekkor fejlődési szintjén megrekedt felnőtt ember jellemzője. Az ilyen ember nem vállal életkorának megfelelő tevékenységeket, s úgy éli életét, mint egy nagyra nőtt kisgyermek. Sokszor találhat létmódja igazolására szocializált tevékenységi formákat, társadalmilag elfogadható foglalatosságokat, tevékenységeket melyekben megengedett a gyermeki viszonyulás kiélése. Nem is annyira a pályaválasztás a lényeges szempont a Péter Pan szindróma felismerésében, hanem az a mód, ahogyan belülről megéli saját identitását, életének értelmét. A Péter Pán típusú ember (a sorskönyvi tudattalan döntés értelmében) döntött: örök gyermek marad. Nem fog felnőni, kevéssé használja majd a Felnőtt énállapotát, örömei gyermeki örömök lesznek. Nem vállalja a felnőttség kihívását, s ezzel kerüli az elköteleződést.

Amennyiben esetleg szülővé válik, saját gyermekei iránt nem képes kielégítő módon felelősséget vállalni, azt lehetőleg másra ruházza és elvárja, hogy egy fejlett Felnőtt énállapottal bíró személy (szülő, társ, testvér, rokon, nagyszülő) átvállalja a döntéssel járó "terheket". A felelősséget is az viseli, aki "felel" a gyermek igényeire. Ahogy ez lenni szokott, erre a szerepre akadnak is jelentkezők: mintha azok akik, keresik mások "megmentését", felismernék, hogy Péter Pánnak a sorskönyvében egy be nem töltött szerep, szereplőre vár. Ilyen volt Wendy, aki ebben a furcsa és sokatmondó mesében nem ugyanazt az életidőt élte, amit kis megmentett áldozata Peter élt. Péter Pán számára az idő a gyermekkorban állt meg. Ahhoz, hogy ezt a gyermeklétet élni tudja, meg kellett teremtenie Seholsincs Szigetet. Ez az a Donald Winnicott által "potenciális tér"-nek, vagy "átmeneti tér"-nek nevezett hely, amely mindenki gyermekkorában jelen van átmeneti tárgyakkal benépesítve. Ezeket az átmeneti tárgyakat a gyermek alkotja meg, úgy, hogy (tudattalanul) önmaga és édesanyja közötti kötődés érzéseivel ruházza fel. Az "elég jó" anya – gyermek kapcsolatban ezek a tárgyak idővel szerepüket vesztik, s tárgyi valóság mivoltukban a semmibe tűnnek, ahonnan jöttek. Az érzelmi emléktár mélyen megőrzi, ám későbbi életkorokban a kultúra, a művészet, a baráti csoportok intimitása tölti be a "potenciális tér" régi funkciót. Ugyanezt a szerepet tölti be az egyéni, ill. csoportos "terápiás tér", s a kliensek emiatt is keresik.

A Péter Pán szindrómában élők vezető érzései "vegytisztán" a Berne - féle “Ne nőj fel” gátló parancsban gyökereznek. Ez a "Ne légy korodnál!" parancsának egyik egyértelmű iránya: "Légy kisebb életkorodnál!". A Péter Pán típusú sorskönyvvel rendelkező emberek, az elhúzúdó serdülőkori krízisben levő felnőttekkel elelntétben, nem önazonosságuk problémái miatt fordulnak pszichológushoz. Pszichológia dinamikájuk, s az ennek megfelelő terápiás koncepció különbözősége indokolja, hogy két különálló csoportként foglalkozzak velük.

3.    A felnőttkorú serdülők

Az a jelenség, amit "elhúzódó serdülőkornak" nevezek, mechanizmusaiban más, mint az "örök gyermek" Péter Pánt vezérlő parancs és döntés. E csoport, amelyről írok, olyan felnőtt emberekből áll, akiket kettős keresés jellemez: "Hogyan lehetne ilyennek maradni, amilyen vagyok?" — és a "Miként változhatnék?". Mondhatnánk, hogy e kliensek sóvárognak a változás után, miközben ellenállnak ennek. Ők kifejezetten kívánják a Péter Pán jelenségtől való szabadulást, s túl is léptek már ezen, miközben igazi kibontakozásuk a felnőttség felé elakadt. Az "örökké gyermeknek maradni" belső döntését átírták, lélekben eljutottak a serdülőkor korszakáig, miközben biológiailag már felnőtté váltak.

A felnőtté válás záradéka

A Péter Pán típusú egyén esetében viszonylag egyértelmű az alakulás: a sorskönyvi programozás következtében arra a döntésre jut, hogy ő nem fog felnőni, örökké gyermek marad. Ezzel konzerválja a gyermeki létét, mert az a biztonságos, a jól ismert, vagy mert a későbbi életkorok esetleg rémisztőek lehetnek.

Az elhúzódó serdülőkorra a kettős korai programozás jellemző. Egyrészt tartalmazza a Péter Pán-féle "Ne nőj fel!" gátló parancsot, s ennek teljesítését. Másrész, ehhez kapcsoltan, egy feltételekhez kötött engedély is jelen van e programozásban: bizonyos feltételek mellett "Lehetsz a korodnak megfelelő, ha ¼". Ezt a korlátozás a gyermek egy másik gátló paranccsal «oldja fel»: "Akkor, ha nem mutatom ki érzéseimet, ha nem tartozom sehova, vagy ha bensőségesen és szexuálisan nem kerülök közel másokhoz, felnőtté válhatok!". A korai gyermekkorban észlelt feltételek belülre kerültek, így a gyermek saját fejlődési döntését hozza meg azáltal, ha "mágikusan" arra a következtetésre jut, hogy a felnőtté válásnak biztosan az lehet az ára "ha¼ valahogy úgy csinálom, ahogy a környezetem közvetíti" (első szám első személyben, mert nem mondják neki, hanem saját döntését ismételi).

A paradox ebben a feltételhez kötött engedélyben az, hogy a feltétel általában egy olyan gátló parancs, melynek teljesítése nem teszi lehetővé a felnőttség elérését.

Az ellentmondásos belső parancsok, egymásba fonódó gátlások és feltételekhez kötött engedélyek hatásukban olyan "kettős kötés"-ként működnek, melyekből nehéz szabadulni. Legtöbb esetben a fejlődés megrekedését eredményezik, viszont egyben örök reményt és kihívást is jelent, hogy egyszer csak sikerül majd a többi hozzám hasonlóhoz élnem, éreznem, lennem.

Ez egy záradék, mely az egyén Szülő énállapotából, tehát belülről köti feltételekhez a fejlődést: " Csak akkor ha ¼.". A Péter Pánt szindróma abban tér el lényegesen e csoportba tartozó felnőttektől, hogy benne nem működik ez a záradék, fel sem merül a felnőtt élet vágyása.

Ezek az emberek valamiként felnőtt életmódot folytatnak, szakmát, hivatást választottak (igaz, legtöbb esetben ideiglenesen), munkába járnak, rendes havi keresettel rendelkeznek, családjuk van, gyermekeket nevelnek, házat építenek. Ki mondaná, hogy az ilyen emberek nem felnőttek? A megnyilvánulás ezen szintjén viselik a felnőttség látható jeleit. Ezt nevezi Berne "T-shirt"-nek, amivel arra utal, hogy vannak olyan pólók, melyekre egy felirat van írva, mely a társas kapcsolatoknak üzen valamit, ám a póló belsejére, ami más számára nem látható, éppen az ellenkezője van írva. Winnicott e pszichés jelenséget "false self"-ként (ál-énként) írja le, mely védi a "valódi", sérülékeny ént (true self).

Valami elégtelenségérzés készteti őket, hogy pszichológiai segítséget keressenek: később, több találkozás után mutatkozik meg az, hogy "nem hiszik el" önmagukről, hogy felnőttek, mert olyan gyermekkorból, illetve serdülőkorból származó sorskönyvi, hiedelmeket, téves meggyőződéseket raktároztak el tudattalanul, melyek fékezik felnőtté válásukat. Mindez a Winnicott-féle "hiteles én" megnyilvánulásához tartozik, mely csak akkor bújik elő, ha a terapeuta elfogadását és kötődését bizonyítottnak látják.

Felvetődik néhány kérdés. Milyen az az életszakasz, amelyikben megrekednek e felnőtt korú serdülők? Más szóval, mi is jellemzi a serdülőkor életciklusát és az azt követőt, melyet oly nehezen ér el az általam leírt kliensek csoportja. Milyen identitás-lehetőségeket kínál a társadalmi szerkezet, miként kell társnak, szülőnek, felelősnek, hozzáértőnek, munkavállalónak, elkötelezettnek lenni stb.?

Az önazonosság ciklusai

Az emberi önazonosság ciklusokban alakul ki, mindegyik egy- egy körülhatárolható téma-együttes köré csoportosítható, mely éppen arra az életszakaszra jelent teljesítendő célt. Erikson által váltak ismertté azon fejlődéslélektani ciklusok, melyek életkorra jellemző kritikus kihívásokat jelentenek. Ezek megoldásmódja vagy serkenti, vagy fékezi a későbbi életszakaszokat.

Az egyéniséggé, megismételhetetlenül egyedivé, mással össze nem téveszthetővé válás, egy differenciálódási folyamat, amely által az egyén  átélve tudja, hogy ő önmagával azonos, Az "Én én vagyok" tudata , Polányi Mihály szerint, a hallgatólagos, vagy "néma" tudásunk alapját képezi. Eközben magában hordozza az emberi faj, a társas-kulturális közeg jellegzetességeit is. Úgy önmaga, hogy egyben a közösség értékeiben mindenki mással osztozik. AZ individuáció a szocializáció folyamatára épül, s az identitás fogalma ötvözi az egyénné válást és a szocializációt. Erikson személyes identitásról és csoportidentitásról beszél, hangsúlyozva, hogy az ember önmagát a szocio-kulturális közegével összhangban juttatja kifejezésre. Másképpen fogalmazva, az élet "érvényes" forgatókönyve egy társas-kulturális "engedélyezést" feltételez.

Diamond az individuáció négy nagy korszakáról beszél. Az első korszakot a kisgyermekkori szeparáció-individuáció: (2-4 év), a második a serdülőkorban jelentkezik. Az önmaga meghatározásának szakasza a fiatal felnőttkor, amit a negyedik individuáció, a középkorú ember összegző és újrafogalmazó korszaka követ.

Erikson az identitásfejlődés területeit vizsgálva, az általa leírt stádiumokat a pszichoszociális krízisek egymásutánjaként rendszerezi. A csecsemőkor: ősbizalom az ősbizalmatlansággal szemben; 2. és 3. éves korban: autonómia a szégyennel és a kétellyel szemben; kb. 4. és 5. életév között, ami a játék kora: kezdeményezés a bűntudattal szemben; a 6-11/12 életév között: (munka- és tanulás-) teljesítmény a csökkentértékűséggel szemben; 12/13 -16/18 év között, serdülőkorban: identitás a identitásdiffúzióval szemben; fiatal felnőttkorban: intimitás az elszigetelődéssel szemben; érett felnőttkorra jellemző: az alkotóképesség a stagnálással szemben; míg a integritás a kétségbeeséssel szemben az időskorra jellemző krízis.

Az emberlét fejlődésének nyolc kritikus szakasza – mivel a folyamatra és nem a konkrét tartalmakra vonatkoznak – akármilyen egyedi élettörténetre általánosan érvényes. Erikson koncepciójának három legfontosabb eleme: az identitás, az identitáskrízis, és az identitás fejlődése a különböző életszakaszokban.

Ezek a fejlődési szakaszok sokszor krízisszerűen jelentkeznek, éppen amiatt, mert önmagunk jövője szempontjából, tétként éljük át: meg lehet rekedni egy nem jól megoldott kritikus szakasznál, s ez a személyiség szabad kiteljesedésében később mint egy-egy részfunkció gátlása jelentkezik. A krízisek megtapasztalása elengedhetetlen és hasznos. Előremutató megoldásuk igen jótékony hatással van a későbbi személyiségalakulásra: így az élet folyamán óhatatlanul jelentkező válságok drámaiak, de nem veszélyesek, mert a gyermek, a serdülő már testileg-lelkileg megtapasztalta, hogy túl lehet jutni rajta, sőt nyertesen is ki lehet kerülni a téttel bíró nehéz helyzetekből. Olyan sorskönyvi döntések születhetnek, melyek azt mondatják, hogy nem kell meghátrálni a kihívások elől, mert el lehet érni a célokat. A fejlődéslélektanilag kritikus szakaszok jó megoldása, ill. ez alapján hozott döntésekből kiindulva el lehet mozdulni a kudarckerüléstől a sikerkereső beállítódás felé.

Az Erikson-féle pszichoszociális szakaszok alább bemutatott táblázata rávilágít azon személyek körére is, akik az adott fejlődési korszakban mintául szolgálnak, illetve akik új a kibontakozást segítő "engedélyeket" adhatnak.

Az Erikson-féle pszichoszociális fejlődés területei és szakaszai (1988)

A serdülőkorban legalább három értelme van annak a kérdésnek, hogy "Ki vagyok én?". E kérdés egyrészt a gyors testi és nemi változások okán merül fel, másrészt pedig, a formális-szimbolikus gondolkodási műveletek birtokában, a serdülő lehetőségeit kutatja, amikor saját vagy mások önazonosságának kérdését veti fel. Harmadrészt a kortárs csoport, a családi és társadalmi nyomások is kényszerítik őt egy fokozott önmeghatározásra.

A serdülőkor az a korszak, amikor az egyénnek, belső feltételei és a társas környezete először teszik lehetővé és szólítják fel arra, hogy határozza meg önmagát. Most, amikor oly fontossá válik hogy elképzelje és elkezdje meghatározni saját későbbi irányait, mind inkább a kortársak nézőpontjait is magáévá teszi, miközben a szülőktől való leválása még folyamatban van.

1.     Az identitás-státusz

Erikson pszichoszociális elméletéből és klinikai megfigyeléseiből kiindulva James Marcia az identitás-státuszt vizsgálta. Szerinte a "Ki vagyok én?" kérdésnek puszta felvetése is ugyanolyan fontos, mint a kérdésre adott válasz. Ha a serdülőben ilyen kérdés megfogalmazódik, az Marcia szerint, az identitáskrízis jele. Ha kérdésre ad magának egy belső választ "Én ¼ (ilyen és ilyen)¼ vagyok." az, az elköteleződését jelzi.

Ezen eriksoni korszak megoldásmódjai, Marcia felfogásában két dimenzió — az elköteleződés és a krízis — mentén értelmezhetők és csoportosíthatók. Ezek kombinációjából kapjuk a különféle identitás-státusokat:

A megvalósított identitás feltételezi a krízist követő, belső küzdelem eredményeként születő döntést és elköteleződést.

A korai zárás olyan serdülőkre jellemző, akik elkötelezték magukat hivatásbéli vagy ideológiai célok iránt, de ezeket mások, gyakran a szülők jelölték ki számukra. Mindez nem válságszerűen, hanem simán, a krízis mindenféle jele nélkül megy végbe.

Identitás diffúzióban vagy konfúzióban a serdülők nem választanak maguknak célokat, nem köteleződnek el tisztán körvonalozott értékrendhez – ezek gyakran változnak, esetlegesek. Emiatt önmaguk elhelyezése a világban és másokhoz viszonyítottan meghatározatlanul szétfolyó, vagy összezavart. Mindezt ugyanakkor nem úgy élik meg, mintha önazonosságuk krízisben lenne.

A moratórium a felfüggesztett elköteleződést jelenti, miközben a serdülő folyamatos érték /önérték keresésben van. Ez a keresés, amiben a serdülő nem tudja stabil választását megtenni, a belső valóság bizonytalanságából ered. A személy önértékelésének  bizonytalansága okozza a krízist.

A serdülőkori identitáskrízisben Peter Blos, Erikson egykori munkatársa és barátja szerint egy úgynevezett "normatív serdülőkori regresszió" történik, melynek során a serdülő újratalálkozik korábbi énrészeivel, (én- és tárgyképzeteivel). Ez a találkozás teszi lehetővé, hogy újraírja régi, gyermekkorban fogant sorskönyvi működésmódjait. Margaret Mahler fogalmaival, azt mondhatnánk, hogy ebben a típusú regresszióban egy ˝újraközeledés˝ történik saját korábbi önmagához. Blos a serdülőnek ezt a regresszív működését pozitívan értékeli, mert ez egy "regresszió a fejlődés szolgálatában". Természetesen mindez nem történhet meg akárhol, mert ehhez az "újraközeledéshez", amely során új működési normák kidolgozására nyílik lehetőség, csak védett és biztonságos térben történhet meg, amit éppen reális és valóságfeletti, illetve egyszerre külső és belső volta miatt Winnicott "potenciális térnek" nevez.

A felnőttkorú serdülő klienseket, kettős irányultság (ambivalencia) jellemzi: egyrészt a megrekedtség és a tehetetlen kilátástalanság érzései visszatartják őket a szabad fejlődéstől, másrészt mégis elérkeztek a fejlődés azon fokára, melyről, mások segítségét keresve, felnőni és fejelődni szeretnének. Ingadoznak az önbizalom és a reménytelenség között: mintha valamelyest bíznának kiteljesíthető fejlődésükben, melyet rögtön visszavonnak, hogy ismét a reménytelenség legyen úrrá rajtuk. Mindezt az az égető kérdés generálja, hogy "Ki vagyok én?". Ez az Erikson által leírt, de felnőtt emberben jelentkező "serdülőkori identitáskrízisnek" felel meg.

6.     Az önazonosság egymásravetülő szintjei. Identitás a folyamatos jelenben

A TA képviselői között konszenzus van abban, hogy a sorskönyv az identitás generatív mélyszerkezete, vagy ahogy Raymond Hostie mondja: "A sorskönyv az ember létezését strukturáló dinamika". A korai "programozások" miatt a későbbi tapasztalatok már a sorskönyv szűrőjén keresztül raktározódnak el, tovább erősítve azt hiedelmekkel és meggyőződésekkel önmagunkról, másokról és a világ természetéről. A jelent látjuk, amiben ott a közelmúlt, a régmúlt – ha semmi nem változik a sorskönyv és az identitás folyamatában — a személyes jövő alakulásába is bepillantást nyerünk.

A pszichológiai rendelőben jelentkező kliens önmegfogalmazása az, hogy ő egy felnőtt ember, miközben a kezelendő problémát valamilyen nehézségnek, rossz szokásnak, vagy az éppen divatban lévő fogalmakkal írja le, mint pánikbetegség, depresszió, szorongás vagy kényszerbetegség. Mindebben igaza is van bizonyos szempontból. Ám amint exploráljuk a sorskönyvét, derül ki, hogy olyan félúton lévő felnőtt emberrel van dolgunk, aki eloldozódott attól a gátló parancstól, vagy éppen saját sorskönyvi döntéstől, hogy "nem fog felnőni", de még nem határozta el magát, hogy "fel fog nőni". Így abban a folyamatos serdülőkori identitáskrízisben van. Ez elsősorban az elköteleződés nehézségében, hiányában mutatkozik meg. Máskor a valami iránti, kívülről jövő, és ezért alávetetten alkalmazkodó korai elköteleződés a jellemző.

A további feltárásban mutatkozik meg, hogy nehezen vállalják a közelséget, az intimitást. Ebből fakad a társas kapcsolatok szegényessége, vagy felszínessége, s mindez az ezt megelőző fejlődéslélektani szakaszban, a serdülőkorban, lényegében ugyanígy volt. Ha az identitást alakító legkorábbi sorskönyvi gátló parancsokat és döntéseket tárjuk fel, akkor derül ki, hagy az ami a kliens jelen identitásában, illetve serdülő korában folyamatában hasonló volt, annak alapképlete már a kliens gyermekkori működésben is jelen volt.

A kliens működésbeli sajátosságai időben ábrázolhatóak, s így az önazonosság "idővonaláról" beszélhetünk (R. Bandler és J. Grinder; R. Dilts*). Mint a Matrjoska babák egymásban, egyszerre láthatjuk az egyént saját életidejének különböző korszakaiban. Ezt az egymásba fonódást alábbiakban ábrázolom

Amennyiben nem tisztázzuk magunkban, hogy azok a törvények, melyek alapján az életünket irányítjuk a jelenre, vagy a (rég)múltra vonatkoznak, a korai programozás és e gyermekkori helyzetnek megfelelő döntés örökké érvényben marad. A felnőtt serdülőkori, illetve gyermekkori identitása alapján vizsgálja meg az "itt és most" valóságot. Ám ez a kamaszkori identitás a kora gyermekkori sorskönyvi programozásnak alávetett, s így, a sorskönyv folyamatos jelenben zajlik. Mintha most, felnőttként is, érvényesek lennének a kisgyermekre ható szülői erők is, s a Gyermek alkalmazkodó túlélési döntései és stratégiái is.

Sok kliensnél mutatható ki az önazonosság e különös formája: amit "itt és most" átél, az mintha ugyanaz lenne, mint ami a serdülőkori kríziseiben megmutatkozott, s egyben ugyanaz, mint a korai gyermekkorban. Ez a folyamatos jelenben felfogott és átélt világ, s benne ő maga, mások tükrében.

Az identitás kialakításának elhúzódása, szerkezetileg és működésében is több fejlődéslélektani szakaszhoz kapcsolódik, a be nem fejezett ügyek úgy hatnak, mintha folyamatosan jelenlévők lennének. A működésmódban — az énállapotok történeti fejlődésében —  a sorskönyv állandósága jelenik meg. Az egymásra vetülő fejlődési szintek időbeli tagolása, az énállapotok egymás közötti kommunikációjával folytatott terápiás munka pedig a "sorskönyvi programozás" átírásának lehetőségeit mutatja meg.

A teljes tanulmány olvasható a "JÁTSZMÁK NÉLKÜL. TRANZAKCIÓANALÍZIS A GYAKORLATBAN. (Szerk.: Járó Katalin), Helikon kiadó, második kiadás, 2001., a 178. oldalon.

vissza a honlapra